2012. augusztus 2., csütörtök

Károlyi Mihály hazatérése...

Károlyi Mihály hazatérése…
 Károlyi Mihály1 1919. július 4-én hagyta el az országot, a „Hit, illúziók nélkül” c. könyvében erről így ír „éjfélkor indultunk el Budapestről az osztrák határ felé. Katus (Andrássy Katinka2 - a felesége - a szerk.), az örök optimista, úgy vélte három hónap múlva visszajöhetünk. Én, a pesszimista, egy évre számítottam. Huszonhét év lett belőle. Mivel egyetlen tanácsomat sem fogadták meg, nem láttam értelmét, hogy bevárjam a végső katasztrófát, mindössze valamennyi ékszerrel felszerelve indultunk el nyugat felé.” Visszatérését az 1945-ös rendszerváltás tette lehetővé. A szerkesztés hazatérését örökíti meg az ő elbeszélése alapján.


Vége a száműzetésnek….

„1946. május 8-a volt….

Autónk, amelyet több más kocsi kísért, keleti irányban elhagyta Bécset. Hazafelé tartottunk. Huszonhat évi száműzetés ért véget.
De sokszor képzeltem el minden részletével ezt a pillanatot! Gyakran álmodtam róla, bár alkati borúlátásom soha nem engedte, hogy higgyek is a bekövetkezésében. Amikor a látóhatáron feltűnik a pozsonyi vár négy tornya, úgy érzem, mintha a szívem kiakarna ugrani a helyéről.

A határon küldöttség várt
bennünket,

csupa ismeretlen ember. Tildy3 köztársasági elnök képviselője, egy testes, kopasz férfi,fellengzős, frázisos beszéddel üdvözöl. Csak néhány szóval válaszolok. A torkom száraz…Különös, azelőtt soha nem éreztem semmit egy-egy határ átlépésénél….Milyen irracionálisak ezek az érzelmek, és milyen meglepetéseket tartogat számunkra saját természetünk.
Átülünk az amerikai gyártmányú elnöki kocsiba, mögöttünk ápolt külsejű ezredes, Tildy személyes testőre foglal helyet.
Most már magyar földön járunk. Feleségem megszorítja kezemet. A széles országút, amelyen a németek előző évben vonultak vissza, sok helyen megsérült. Jobbra és balra sok a megműveletlen föld…Lovas kocsik döcögnek a köves, poros úton, alacsony parasztházak, barna és sárga föld, tűző nap és széles, végtelen síkság,,,,Ez az én hazám.>>Ázsia a Land-Strasszénál kezdődik. A Bécsből kivezető út már kelet<< - mondta egyszer Metternich.
Az út mindkét oldalán öreg falvak sora terjeszkedik a napsütésben, fehérre meszelt kis házakkal, piros cseréptetővel. Nem változtak, amióta nem láttam őket. Fellobogózott utcáik vidám képet mutattak, az út mentén iskolás gyermekek állnak tanítóik vezetésével, kis zászlókat lengetve. A nők vadvirágcsokrokat dobnak az autókba, feketébe öltözött, komor tekintetű emberek bámulnak ránk. Éljenzések.
Vajon a kormány által elrendelt hivatalos ünneplés volna ez? Mit hallottak rólam ezek a falusi emberek ez alatt a huszonhat év alatt? Ki lehetett-e egyáltalán ejteni a nevemet ebben az országban? Az érzelmek ilyen rövid idő alatt nem változnak meg. Csupán egyetlen kiáltás tűnt egészen spontánnak, egy fiatal asszonyé, aki egy csokor tavaszi virággal szaladt oda a kocsihoz és felkiáltott:>> Oh, milyen öreg!<< Talán fiatal emberre számított? Nem tudom, de mindenesetre elszomorított, hogy csalódást kellett okoznom neki.



A győri fogadtatás

már egészen más volt. A gyári munkások mind az utcán tolongtak, éljenezve vették körül a kocsit. Lelkes arcokat láttam, őszinte szívélyességet, melegséget éreztem. Éljenző emberek sorfala között vezettek be a városházába, a polgármester által adott bankettre. Sötétedés előtt mindenképpen Budapestre akartam érni, így aztán rövidre fogtam a beszédeket, és sietünk tovább. Nem éreztem fáradságot a hosszú úttól, noha Londonból betegen indultam el. Az első találkozás hazai földön ezzel a lelkes tömeggel gyógyító hatással volt rám. Úgy voltam, mint az öreg csataló, aki meghallja a kürt szavát. A múlt minden keserűsége eltűnt, csak szánalom, szeretet és gyengédség maradt bennem.

Komárom után megláttam a Dunát.

A nagy öreg folyó nem változott a változó időben. És Magyarország? Talán Magyarország sem változott, hiszen nemzeteket és népeket az események nem változtatnak meg. Az út most emelkedik, és a Pilis magaslatairól felismerem a Gellérthegyet, tetején a fehér Citadellával…

Óbudára érünk,

a főváros határához. Hivatalos fogadtatása. Budapest polgármestere vezeti a küldöttséget. Katonazenekar játssza a nemzeti himnuszt, beszédek, zászlók, virágok. Államfőt megillető fogadtatásban részesítenek, mert a koalíciós kormány, amelynek a kisgazdapárti Nagy Ferenc az elnöke, ezzel is demonstrálni akarja az Októberi Köztársaságnak a törvényességét, amelynek elnöke voltam.
Áthajtunk a régi budai utcákon, el a török időkből itt maradt épületek, Gül Baba türbéje mellett. A hosszú Fő utcán a házak mintha meztelenek lennének, vakolatuk leromlott, mintha lenyúzták volna a bőrüket. A törött ablakokba nemzeti zászlókat tűztek ki. Nem tudok ráismerni az én régi Budapestemre. Olyan ez, mint az álomban, amikor egy ismert személy, bár pontosan tudjuk, hogy kicsoda, egészen másképp néz ki, mint a valóságban.

Szomorú találkozás ez.

Nem így akartam, és nem ilyen áron. Teljes jóvátételt kaptam, de mibe került ez az országnak! Háborús katasztrófa, pusztulás, vérontás és mérhetetlen szenvedés volt az ára. És akik felelősek voltak mindezért, eltűntek, megszöktek vagy elbújtak, akárcsak 1918-ban, harmadik Mohácsunk ez. Tudok-e segíteni ezen az országon?

A rakpart felé hajtunk.

A hidak pillérei állnak csak ki a Dunából, az ívek a vízbe roskadtak. Kétségbeejtő látvány. Áthajtunk az ingó pontonhídon, és befordulunk az Egyetem utcába, a Károlyi-palota felé. Valaki beszél hozzám, de nem hallom, nem értem, mit mond. Látom a régi ház sérült homlokzatát, amely olyan, mint egy himlőhelyes arc. Lövedékek nyomai mindenfelé, az ablakok betörve. Az utcát ellepi a várakozó tömeg. Lassan behajtunk a kapun, a kocsi megáll az oszlopos előcsarnokban. Egy asszony rohan felénk, könnyekkel a szemében, és a karjaim közé esik: a feleségem nővére, aki hosszú évek óta nem láttam. Már az üvegtetős hallban járunk, majd, mint egy álomban, felfelé haladunk a széles lépcsőház lapos lépcsőfokain.
Nem ismerem fel az arcokat, látásom elhomályosul.


Valóban én állok itt?

Az igazságügy miniszter , a szociáldemokrata Riesz István4 nagy kulcsot ad át, és beszédet mond: Az elorzott tulajdon ismét jogos tulajdonosáé lesz…Az Ön ellen elkövetett igazságtalanságok ….- képtelen vagyok a szavakra figyelni. Minden erőmre szükség van, hogy urrá legyek megindultságomon. Emlékek tolulnak fel, egymás után…arcok…Kísértetek…Sándor bátyám, nagyanyám, apám…hű inasom Bakos, aki itt vetett véget életének, aki távozásom után levetette magát a tetőablakból…Itt született Ádám fiam, aki ma nem lehet velem. De ez a ház több, mint az én otthonom. Köréje szövődik a magyar történelem. Forradalmak szíve dobogott itt. 1849-ben itt sújtott le Batthyány Lajosra5 a végzet. Itt írta alá a szörnyű halálos ítéleteket Haynau tábornok, akit az olaszok bresciai hiénának neveztek. És itt alakítottuk meg 1918 októberében a Nemzeti Tanácsot. Batthyány Tivadar6, Lovászy Márton7, Hock János8 és mások voltak jelen….Ma már nincsenek itt.
Kollégáim, fegyvertársaim, barátaim, mind halottak, és halottak az ellenségeim is - hogy szerettem volna, ha ma itt lehetnének. És mennyire más vagyok én is, mint akkor voltam.
Megvalósulhat-e most, amit akkor megkíséreltünk és amibe belebuktunk? Most kedvezőbb a helyzet, Magyarországot most egy nagyhatalom támogatja. A mai vezetők talán bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk, talán tanulnak a mi tévedéseinkből, megőrzik hitüket, de illúziók nélkül.

Riesz befejezte beszédét.

Szinte egy szót sem hallottam abból, amit mondott. Most rajtam a sor, hogy válaszoljak. Felém nyújtják a mikrofont. Néhány szót szólok arról, hogy a palotának a város tulajdonába kell kerülnie, hogy kulturális célokat szolgáljon. Hangom megbicsaklik, kínszenvedés tovább beszélnek.
Velem szemben egy katonatiszt áll, az ő merev arcát látom magam előtt, olyan, mintha kőbe vésték volna. Ezt az arcot most könnyek szántják.
Életem fantasztikus meséje véget ért. A kerék megtette a teljes fordulatot. Visszaérkeztem oda, ahonnan elindultam, és úgy gondoltam, hogy ezt a helyet sohasem fogom többé elhagyni.”

Károlyi Mihály új helyzetben.

A régi ház

„A régi házat annak idején a város vette meg, éveken át galéria volt. Most felajánlották, költözzünk be az egyik szárnyba, amelyet majd átalakítanak számunkra. De Katus (károlyi felesége - a szerk.) jó női ösztönnel helyesebbnek vélte, ha ezt későbbre halasztjuk. Kettőnk közül most ő volt a pesszimista. Bementünk a könyvtárba, amelyet alig ismertem fel. A polcok üresen álltak, a könyveket húsz évvel az előtt aukción árusították ki.
Kiléptünk az erkélyre, hogy megnézzük a parkot, amelyek azóta köztérré alakítottak át. A tér közepén jókora szobor állt, amely az én időmben még nem volt ott.>>Kinek a szobra?<<
<![if !supportLists]>-          <![endif]>kérdeztem a mellettem állótól. Zavart csend támadt. Rossz szememmel nem tudtam kivenni a szobor vonásait.>>Ki az ott?<<  -ismételtem meg a kérdést.

Titkárom,

a lelkes és buzgó Havas Endre a fülembe súgta: >> Prohászka9 püspök szobra<<
Ez hideg zuhanyként ért. Prohászka püspök a fehérterror egyházi támogatója és a szocialisták egyik leghevesebb ellensége volt. Pedig eredetileg liberális szellemű, széles látókörű, felvilágosult főpapnak számított, ezért kértem fel éppen őt az első világháború kezdetén, hogy eskessen össze bennünket.
>>Ennek pedig el kell tűnnie, ha azt akarják, hogy ebben a házban éljek<< - jelentettem ki, hátat fordítva a szobornak. Elég különösnek találtam, hogy az elmúlt évben a kormány nem távolította el ezt a Gessler-kalapot, amelyet az októberi forradalom emlékének meggyalázására raktak oda. Később megtudtam, hogy a szociáldemokraták már követelték az eltávolítását. A régi házban lezajlott ünnepség után a program második pontja következett:

Látogatás a köztársaság elnökénél
Tildy Zoltánnál.

Az Andrássy úton - most Sztálin út - egy szerény villa előtt fogadtam az erre a célra kirendelt köztársasági gárda tisztelgését.
Tildy kis termetű ember volt, jellegzetes magyar vidéki lelkész, egyáltalán nem jelentékeny személyiség. A szokásos üdvözlő szavak után a fotóriporterek magnézium fényeket kezdtek villogtatni, hogy lefényképezzék >> a két elnököt, amint kezet szorítanak<<. Az utcán nagy tömeg gyűlt össze, a nevemet kiáltották, így hát kimentem az erkélyre, és néhány szót szóltam hozzájuk, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy támogassák az elnököt, aki mindnyájunk teljes bizalmát bírja. Oda is húztam Tildyt a korláthoz, amely mögött azonban alacsony termete következtében szinte eltűnt.. Kiderült ügyetlenséget követtem el, mert a tömegben az előbbi lelkes hangulatot fagyos csend váltotta fel. Gyorsan visszahúzódtunk hát, mivel a programban nem is szerepelt, hogy efféle rögtönzött gyűlést tartsunk.
Tildy savanyú arcot vágott, és ezt meg is őrizte minden alkalommal, ahányszor csak találkoztunk. Csak akkor engedett fel, amikor végre meggyőződött róla, se kedvem, se szándékom nincs a helyére ülni. Helye és szerepe igazán nem volt irigylésre méltó.”

Este a Gellért szállóban.

„Az érzelmileg olyannyira kimerítő nap után végre visszavonulhattunk, hogy lepihenjünk a Gellért-szállóban számunkra fenntartott lakosztályban. A szálloda túldíszített, keleti stílusú, hatalmas épülete a Duna partján állt. Akkor épült, amikor mi már elhagytuk Magyarországot. Hullámfürdője és gyógyvize nemzetközi hírnévnek örvend.
A kormány vendégei voltunk, aminthogy hazautazásunkat is a kormány fedezte, amíg anyagi helyzetünk nem rendeződik. Az első héten testőrt is kaptam, egy kitűnő megjelenésű, bokacsattogtató ezredes személyében, aki mindenhová elkísért. Később megtudtam, valamikor Horthy szárnysegédje volt.
Amikor fáradt fejemet lehajthattam a párnára, valahogy teljesen irreálisnak, álomszerűnek éreztem, hogy Magyarországon vagyok. Egyvalamiben voltam csak biztos: történjen bármi, többé nem akarok emigráns lenni.

Másnap a parlamentben

rendeztek nagy fogadást. A Himnusz hangjai mellett mentem fel Katussal együtt a gyűlésteremhez vezető széles lépcsőkön.
A lépcső tetején a kormány tagjai üdvözöltek. Nagy Ferenc10 miniszterelnök, aki meg volt áldva a magyarokkal született szónoki képességgel, okos beszédet mondott. Higgadtsága és államférfiúi formátuma meglepett, mert hallottam, fiatal korában borbélysegéd volt, és semmiféle politikai gyakorlattal nem rendelkezett.

Ezután a kormány két tagja bekísért az ülésterembe, ahol hatalmas kupola alatt középen, szemben az elnöki emelvénnyel, magas támlájú karosszék állt. Itt kellett helyet foglalnom, miközben több irányból hatalmas reflektorok világítottak a szemembe. Teljesen elvakítva ültem ott, roppant kényelmetlenül, körülöttem minden sötétségbe borult. Átvillant az agyamon: bíróság előtt vagyok? A taps megnyugtatott. Most egymás után a pártok vezetői léptek az emelvényre, hogy köszöntsenek. Szavaikat hallgatva azon tűnődtem, valóban nekem szólnak-e ezek a dicshimnuszok. Milyen sok-sok órát és napot töltöttem itt valaha! Visszaemlékeztem Tiszával vívott ádáz harcaimra. Mintha a sötétből most is felém villanna komor, bagolyszerű arca és sötét szemüvege. Láttam Andrássy11 nyúlánk alakját, amint felhúzott lábbal ül a székén. Apponyi12 tekintélyes szakállát és sasorrát, széles orrcimpáival, Batthyány szakállas fejét és ravasz mosolyát.
Látják-e vajon ők is, mi történik az >> ő Parlamentjükben << az >> ő Magyarországukon?<<
Mit gondolnának vajon erről a tiszteletadásról, amelyet az >>őrült<< Mihály kap itt?
Álmodozásomból az egyik üdvözlő beszéd riasztott fel, amelynek valami más, különleges hangneme volt.
A szónok egyszerűen, közvetlenül szólamok nélkül és érezhetően szívből jövően beszélt. Ez volt a legrövidebb beszéd az összes közül, engem mégis megindított. Mintha a magyar síkságok levegője tört volna be a sötétségbe. Utólag megmondták a fiatalember, aki beszélt, Rajk László13 volt, a Kommunista Párt titkára, a németekkel szembeni ellenállás egyik szervezője.
Ezután nekem kellett válaszolnom. Több mint egy órán át beszéltem az engem körülvevő sötétségnek, csupán a tapsok és éljenzések bizonyították, hogy e fényfüggöny mögött hallgatóság is van a teremben. Amikor feleségem nevét említettem, és elmondtam, hogy az ő segítsége, szerelme és bátorsága nélkül ma nem lehetnék itt, az egész ház felállt, és a karzat felé fordulva, ahol Katus helyet foglalt, lelkes ünneplésben részesítette őt. Boldoggá tett, hogy megkapta az annyira megérdemelt tiszteletadást.

Később a parlament lépcsőjéről,

Ahol huszonnyolc évvel korábban kikiáltottuk a köztársaságot, beszédet intéztem az összegyűlt tömeghez. Egyetlen hang sem zavarta meg ennek a szép napnak a harmóniáját. Úgy tűnt, mintha megnyertem volna a versenyfutást a történelemmel.

A Gellért-szállóban

sorra látogattak a régi és az új rezsim legkülönfélébb pártállású politikusai. Diákok, parasztok, polgárok, arisztokraták nyüzsögtek a lakosztályban, legtöbbnyire panaszaikkal, sérelmeikkel kerestek fel, és segítségemet kérték.. Ezek az emberek azt képzelték, valami varázspálca van a birtokomban, amellyel minden bajunkat meggyógyíthatom.
Külön irodát létesítettünk a panaszok kivizsgálására, és ha azok jogosaknak bizonyultak, addig nyaggattuk az illetékeseket, amíg tettek valami orvoslásukra. A hatóságok tele voltak jóindulattal, és így a legtöbb esetben elértük, amit akartunk.

Mint a múlt kísértetei,

egymás után jelentek meg egykori szolgálóink, alkalmazottaink, intézőink, olyan emberek, akikről időközben teljesen megfeledkeztem. Sokan közülük üldöztetést szenvedtek hozzám fűződő kapcsolataik miatt. Mások valószínűleg úgy mentették át magukat, hogy együtt üvöltöttek a farkasokkal. Kevesen őrizték meg tisztességüket azokban a forrongó, változó időkben. Mi azonban nem azért jöttünk haza, hogy bosszút álljunk, vagy ítéletet mondjunk.

Az öreg sváb parasztok,

akik majd ötven évvel ezelőtt kimentettek összeroncsolódott autóm alól, most rákerültek azoknak a listájára, akiknek a népességcsere következtében el kellett hagyniuk földjüket és az országot. Ők is hozzám fordultak, gondolván, hogy le fogom róni hálámat. Meg is tettem mindent az érdekükben, nemcsak szentimentális okokból, hanem azért is, mert súlyosan helytelenítettem a kitelepítés politikáját. Közbelépésem azonban nem járt sikerrel. Saját osztályom tagjait, amennyire csak tehettem, elkerültem, és így nem sokan kerültek a közelembe. Némelyikük elég furcsán gondolkodott, és közölte Katussal, hogy sokat imádkozott mielőbbi hazatérésünkért, de csalódnia kellett bennünk.
>Miért?< - kérdezte Katus meglepve. >Mert abban bízunk, hogy mégiscsak közülünk valók vagytok, s a segítségünkre siettek.< >És ti segítettek nekünk, amikor mi voltunk bajban? - válaszolta Katus - Nem csatlakoztatok a Mihály elleni rágalomhadjáratban?<

Reggelenként aztán,

amikor a szálló épületében levő uszoda medencéjébe vetettem magam, mindenkinek ki voltam szolgáltatva. Emlékszem egy ember, akit előzőleg nem voltam hajlandó fogadni, körülöttem krallozva idézte fel a régi időket, emlékeztetett rá, hogy rokonok vagyunk, és megkért, szóljak az érdekében Vorosilov14 marsallnak, hiszen ő világéletében az oroszok barátja volt. Ezek után elhatároztam, mindig reggel hatra fogok úszni járni, hogy elkerüljem a tömeget és az efféle úszókat.
Unokatestvérem, Károlyi György nem tartozott ehhez a fajtához. Bátran kitartott legitimista és százszázalékos reakciós nézetei mellett, és azért minden rezsim idején következetesen bajba sodorta magát. Évekig ő volt a család fekete báránya, mert rangon alul házasodott: zsidó nőt vett fel, ráadásul hozomány nélkül. A családdal szemben mellé álltam, ezért aztán megszeretett, és nem vett részt a többiekkel együtt az ellenem indított támadásokban. Azt azonban nem tudta megbocsátani, hogy osztályunkat nyíltan a >> plebs<< színe előtt bíráltam, és most, hogy ismét felívelt a csillagom, semmiféle kéréssel nem fordult hozzám, noha jól tudta, szívesen segítenék neki. Becsültem ezért a büszkeségéért………

Ekkoriban már nagy volt
az infláció,

az árak órára emelkedtek. Láttam már hasonlót az első világháború után is, de az eltörpült a mostani arányok mellett. Azután, amikor a dollár árfolyama már 29667000000000 pengőre szökött, a gazdasági szakemberek legnagyobb meglepetésére sikerült stabilizálni a valutát.
Augusztus 1-én bevezették az új forintot. Ez a merész és önkényes rendszabály, amelyet a kommunisták kezdeményeztek, és hajtottak végre, sikeresnek bizonyult, és nagymértékben emelte tekintélyüket az országban……..

Soha nem felejtem el

azt a látogatást, amelyet Parádon és Kápolnán tettem, egykori birtokaimon, amelyeket huszonhét évvel azelőtt részben szétosztottam zselléreim között. Kápolnán elmentünk arra a helyre, ahol 1919 februárjában elkezdtük a földosztást. Egy domb tetején kőből készült emlékmű állt, amelyet az 1849-es kápolnai győzelem emlékére emeltek. Katus és én ennek talapzatáról beszéltünk a parasztokhoz, akik a megye különböző részeiből gyűltek össze. Naptól és széltől cserzett, ráncos arcuk, lelógó fekete bajszuk ugyanolyan volt, mint 1919-ben, de ők már nem voltak ugyanazok. Szemükben nem láttam azt a csodára ámuló kifejezést, mint akkor, tekintetük keményebb, elevenebb, követelőbb volt. Micsoda szenvedéseken és gyötrelmeken mentünk át azóta! Tőlük elrabolták, amit akkor nekik adtam, és keservesen kellett bűnhődniük azért, hogy egy jobb életben mertek reménykedni. A nyomor évei következtek számukra, majd a háború és a német megszállás. A tűző napon, a kiszáradt sárga földön állva emlékeztek arra az esős februári földosztásra. Akkor nem tudtak igazán hinni benne, intuíciójuk jobban működött, mint az enyém. Tudták,hogy földesuraik legyőzhetetlenek, ha az ő bolond grófjuk a nép mellé állt is. Uraikat csak a Vörös Hadsereg ereje tudta legyőzni……


A gyűlés után

lovaskocsikon  folytattunk utunkat Parád felé. A hivatalos kiküldöttek és az újságírók visszatértek Budapestre, így végre magunk maradtunk, csak legközelebbi barátaink kísértek bennünket tovább. A kormány nem nagyon törődött látogatásunkkal, az újságok jóformán meg se említették, és fotóriportereket sem küldtek velünk. Igazi hazatérés volt ez, spontán és természetes, és így kedvesebb is számomra. Pedig nem ahhoz hasonlított, amikor a forradalmi vezető visszatér hosszú száműzetéséből, hanem inkább ahhoz, mikor a földesúr megtér kastélyába. Minden falu, amelyen áthaladtunk, külön bandériumot adtak mellénk, erre a célra gondosan kiválogatott lovakkal. A lovasok kibontott zászlókkal ügettek mellettünk. Valamennyien népviseletbe voltak öltözve: hófehér gyolcsgatyát, virágokkal hímzett mellényt, árvalányos fekete kerek kalapot viseltek, utánuk, mit valami színes kígyó, piros-fehér-zöld szalag úszott a levegőben,

Minden falu határában

új lovas kíséret szegődött mellénk, az előző pedig visszatért kiindulópontjára. Az egyik csoportban feltűnt nekünk egy tizennégy év körüli fiatal lány. Ez már forradalmi újításnak számított, az én időmben ilyesmi - bandériumban lovagló lány - elképzelhetetlen lett volna.
Kocsink minden falu főterén megállt, és ott megterített asztalokon kenyérrel, borral és süteménnyel kínáltak bennünket. Felmásztunk egy asztal tetejére, onnan válaszoltunk az üdvözlésekre. Az egyik faluban egy paraszt elmondta, tizenöt évvel korábban jelen volt, amikor Chicagóban beszédet tartottam, és arra is emlékezett,hogy akkor azt mondtam:>> tizenöt év múlva senki sem fog irigyelni egy magyar földbirtokost.<<
Az is elmesélte, hogy a horthysta kormányzat minden erejével megpróbálta őket ellenem fordítani, és hozzátette: >>De mi nem hittünk nekik. Minél több rosszat mondtak, mi annál jobban bíztunk önben, mert tudtuk, a mi oldalunkon áll.<<
Estefelé, amikor már megrészegültek a sok bortól és beszédtől, táncolni és énekelni kezdtek. A könnyű, de tüzes mátrai bor természetesen mindinkább kisiklatta az éneket az eredeti dallamból. Késő estig folyt a mulatozás, kurjongatás, még Katusnak is végkimerülésig kellett csárdást táncolnia. Nem tudom elfelejteni hű titkárom és barátom, a költő Havas Endre csillogó szemét és könnyáztatta boldog arcát, amint elkezdte, majd a többiekkel együtt harsogta a parasztok által száműzetésem idején költött dal refrénjét:>> Éhezünk és fázunk itt, hozzuk vissza Károlit.<<



Ez után az emlékezetes
nap után

az éjszakát a birtok főintézőjének házában töltöttük, sasvári kastélyom mellett. Sasvárban nem volt semmi várszerű, még kevésbé sasszerű. Előbb a német, majd a szovjet hadsereg istállónak használta, részben le is rombolták. Hamarosan igazi rom lett belőle, és valami olyan méltóság áradt el rajta, aminek fénykorában nyoma sem volt.

Másnap aztán átmentünk
Parádra

Miután 1923-ban bírói ítélettel elkobozták tőlem, divatos fürdőhellyé alakították át, amire gyógyvizei alkalmassá is tették. A főépületet, ahol házasságunk első éveit töltöttük, igen kedvezményes áron a horthysta kormány tagjainak tartották fenn.
Itt is mellém szegődtek a kísértetek és az esküvőnk utáni első éjszaka emlékei, azé az éjszakáé, amikor zuhogó esőben gyalog keltünk át a hegyeken. Így kezdődött közös kalandos életünk.
A nagy hálószoba keskeny erkélyéről lenéztünk a völgybe és a szemközti hegyoldalra, ahol ifjú koromban tölgyfákat ültettem. A fák azóta megnőttek, és beborították a lejtőt. Milyen gyakran eszembe jutottak száműzetésem éveiben, hányszor tűnődtem, vajon milyen nagyok lehetnek már, vagy kivágták őket, és viszontlátom-e ezeket a fákat valaha is az életben?
Lementünk az alacsony mennyezetű billiárdterembe, ahol a vadászatok után barátaink mindig összegyűltek, hogy tokaji bor mellett eldicsekedjenek sportteljesítményeikkel. Ezek a beszélgetések mindig idegesítettek. Visszaemlékeztem a kis Bólira, ahogy Teleki Pált15, a később oly szerencsétlen véget ért miniszterelnököt neveztük egymás között, aki éveken át rendszeresen vendégeskedett nálunk. Vajon gondolt-e erre, amikor aztán távollétemben járogatott Parádra?
Ennek a kastélynak a szobáiban is katonákat szállásoltak be a háború alatt. Az emberek vadállatokká válnak, amint egyenruhát öltenek. Parád erdőkkel van körülvéve, ők mégis a bútorokkal fűtöttek és felszedték a parkettát is. A falakról letépték a tapétát, és ott maradtak az alája ragasztott húsz évvel azelőtti újságok. Mindenfelől a horthysta rezsim vezető embereinek cikkei és beszédei meredtek ránk olyanoké is, akik most azt állították, világéletükben baloldaliak voltak.
Találkozásom Paráddal valahogy azokra a kínos esetekre emlékeztetett, amikor egykori szerelmesek találkoznak sok év után. Vágyaink egykori tárgya kövér és nehézkes lett, bőre megcsúnyult, és későbbi szeretői is rajta hagyták a nyomukat. Amit láttam, az Parád volt, de ugyanakkor mégsem volt Parád. Hallgatagok lettünk, különváltunk útitársainktól. Szerettünk volna valamit felfedezni a régi időkből, de itt már csak a levegő és az időjárás volt ugyanaz.
A kastélyt most formailag visszaadták, mi azonban tudtuk, hogy soha többé nem jövünk ide lakni. Siettünk vissza Budapestre.”

Ismét Budapesten.

„Budapestet fokozatosan újra felfedeztem, újra ismerkedtem régen elfeledett utcáival és sugárútjaival, a Duna lenyűgöző nagyságával, a rakpartokkal, ahol még most is csinos nők sétáltak és csevegtek a napsütésben, és világos vászonruhás férfiak nyúltak el a támlásszékeken.
Bármi történt is velük és az országgal, ezek az emberek, úgy látszik, sohasem adják fel könnyedségüket, hedonista életmódjukat. Most valósággal meglepett az ország keleties jellege. Az uszodákban a nap minden szakában sok nő és férfi volt, mindig sokan sütkéreztek a Gellérthegy lejtőjén, sétálgattak föl és alá a korzón, vagy üldögéltek tejszínhabos kávé vagy csokoládé mellett, gondtalanul traccsolva a kávéházakban. A nők igen jól festettek, sőt elegánsak voltak azokban a ruhákban, amelyeket függönyből vagy ágyhuzatból otthon maguk készítettek.
Igazi boldogság volt sétálgatni a Váci utcán, a Kossuth Lajos utcán és a Vörösmarty téren, nézegetni a kirakatokat, amelyek most tele voltak vonzó árúval, ebédelni a kertvendéglőkben, szőlőlugas alatt, ahol hajlongó pincérek megismertek és üdvözöltek. Cigányzenészek játszották az ismerős dallamokat: repertoárjuk fél évszázad alatt semmit sem változott, olyan elpusztíthatatlannak bizonyult, mit a maga az öreg folyó. Azelőtt mindig zavart a cigányzene szentimentális monotóniája, de most még ez irányban is lágyabb, engedékenyebb lettem vagy csak a hallásom lett rosszabb?
Egy este meghívást kaptunk a Nemzeti Színház ünnepi III.Richárd-előadására. Mivel Tildy nem volt jelen, az igazgatóság az elnöki páholyba ültetett bennünket. Ahogy beléptünk, a nézőtéren mindenki talpra ugrott, és szívből jövő, spontán ünneplésben részesültünk. A dolog azért volt meglepő, mert a közönség szinte kizárólag polgári elemekből állt, akiktől nem vártam volna ilyen lelkes fogadtatást.

Életem alkonyán

ismét rátaláltam Budapestre, ifjúságom és első szerelmeim a gondtalan évek és az érzelmi bánatok, az idealista álmodozások és a keserű csalódások e gyűlölt és mégis annyira szeretett, oly sokáig nélkülözött városára.


Felhasznált irodalom:

Károlyi Mihály
Hit,illúziók nélkül
Magvető Könyvkiadó Bp.1977

Szövegmagyarázat:
                                                                

1. Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály (1875-1955) földbirtokos, politikus, miniszterelnök, az első magyar köztársasági (népköztársasági) elnök. A Rákóczi szabadságharc végén 1713-ban a majtényi síkon fegyvereiket letevő magyar csapatok vezetőjének Károlyi Sándornak a leszármazottja. Nagybátyja, -akit szintén Károlyi Sándornak hívtak- ösztönzésére kapcsolódott be a korabeli szövetkezeti mozgalomba. Konzervatív agráriusként 1901-ben lett a Szabadelvű Párt tagja, majd 1905ben a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártnak lett tagja. Ebben az időben szerzett mandátumot és bejutott a képviselőházba. 1912-ben a Justh-féle Függetlenségi Párthoz csatlakozott, majd belépett az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Pártba. Később a párt balszárnyából meglapította  a Függetlenségi és Negyvennyolcas (Károlyi) Pártot. Károlyi ellenezte a Monarchia és Németország szövetségét. Az első világháború végén a békepárti ellenzék (polgári radikálisok, szocialisták) az ő vezetésével 1918. okt. 23-án az Astoria Szállóban az ő elnökletével létrehozták a Nemzeti Tanácsot. Forradalmi helyzetben (őszirózsás forradalom) okt. 1-én József főherceg Károlyit nevezte ki miniszterelnökké. Károlyiék nov.16-án kikiáltották a népköztársaságot. 1919.jan.11-én Károlyit ideiglenes köztársasági elnökké választották, Berinkey Dénes lett a miniszterelnök.
Az ún. „Vyx-jegyzék” (1919.márc.20) visszautasítása után a kormány lemondott. A hatalom a kommunisták Kun Béláék kezébe került, akik létrehozták a tanácsköztársaságot. A rendszer bukása idején Károlyi családjával 1919. júl. 4-én elhagyta az országot. (Ausztria, Csehszlovákia Jugoszlávia) és csak 1946 tavaszán tért vissza már a második világháború után. Hazatérve elvállalta nagyköveti minőségben elvállalta a párisi követség vezetését. Rajk László 1949 május 31-i letartóztatásáról Károlyi jún.2-án értesülve lemondott nagyköveti tisztségéről, ismét az emigrációt választotta. A dél-franciaországi Vence-ben töltötte hátralévő éveit, itt írta meg visszaemlékezéseit is.



2. Andrássy Katinka (Katalin) (1892-1985) Andrássy Gyula gróf a dualista-rendszer első miniszterelnökének unokája, Károlyi Mihály felesége. Édesapja Andrássy Tivadar gróf, - aki Andrássy Gyula miniszterelnök fia volt -, korai halála miatt Katinkát, és testvéreit nagybátyja Ifj.Andrássy Gyula bel- és külügyminiszter nevelte.
A nevelőapa ugyanis feleségül vette Andrássy Tivadar özvegyét. Andrássy Katinka kitartott Károlyi mellett, jóban és rosszban, 1985-ben halt meg. Kívánsága szerint hamvai magyar földben nyugszanak.







3. Tildy Zoltán (1889-1961) református lelkész, kisgazdapárti politikus, miniszterelnök, köztársasági elnök.
Életével a www.historiamozaik.blogspot.com több, így a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai látogatása” c. szerkesztés részletesebben is foglalkozik.











4. Ries István (1885-1950) jogász, szociáldemokrata politikus, igazságügy miniszter. A tanácshatalom bukása után (1919 július) Bécsbe emigrált, holott korábban nem töltött be komolyabb tisztségeket. Hazatérve (1921) ügyvédként tevékenykedett. A Szociáldemokrata Pártba 1924-ben lépett be. 1933-ban vezetőségi, majd 1943-ban a párt elnökségének tagja is lett. A második világháború után 1945. ápr. 2-tól az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, 1945. júliusától igazságügyi miniszter. 1950-ben - más szociáldemokrata vezetőkkel együtt - koholt vádak alapján letartóztatták, a váci börtönben halt meg, állítólag agyonverték.







5. gróf Batthyány Lajos (18o7-1849), arisztokrata, államférfi, a korabeli ellenzék vezéralakja. Az 1848/1849 szabadságharc első szakaszában 1848. márc. 17 - 1848. okt. 2-ig az első magyar „felelős kormány” miniszterelnöke. Koncepciós perben - mindössze 42 évesen - halálra ítélték és kivégezték.









6. gróf Batthyány Tivadar (1859-1931) politikus, miniszter. Tanulmányait a fiumei tengerészeti akadémián végezte, mint sorhajózászlós. 1892-től szabadelvű párti programmal lett a képviselőház tagja, majd 1909-ben a ház alelnöke lett. A Függetlenségi Párt szakadásakor, 1910-ben a Justh-párt alelnöke és képviselője. 1916-ban Károlyi pártjához csatlakozott. 1917-1918 között több miniszteri tisztséget is betöltött. Az „őszirózsás forradalom” időszakában a Nemzeti Tanács tagja, rövid ideig belügyminiszter. A tanácshatalom bukása után rövid ideig Bécsben élt, de 1921-ben hazatért és megpróbálta újjászervezni a függetlenségi pártot.





7. Lovászy Márton (1864-1927) jogász, újságíró, politikus, miniszter. Jogi tanulmányait a Bp.-i egyetemen végezte. 1896-ban Bp.-en a „Magyarság” c. politikai napilap felelős, majd főszerkesztője. 1901-től 17 éven át függetlenségi párti országgyűlési képviselő, egyben a párt egyik vezetője, Károlyi Mihály elvbarátja. A polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács egyik vezető tagja, a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. A tanácshatalom bukása után Bécsbe távozott Hazatérve a Friedrich-kormány (külügyminisztere rövid ideig.





8. Hock János (1859-1936) katolikus pap, plébános, politikus, hitszónok, a magyar Nemzeti Tanács elnöke. 1887-től folyamatosan tagja volt a képviselőháznak. Szabadelvű, majd nemzeti párti, később a Justh-párt tagja, később Károlyi Mihály elvbarátja. A tanácshatalom bukása után Bécsbe, majd Csehszlovákiába később az USA-ba távozott. Annak ellenére, hogy komolyan bírálta a horthy-rendszert, mégis 1933-ban hazatért. Bíróság elé állították egy évi börtönre ítélték, 1935 nyarán kegyelmet kapott.






9. Prohászka Ottokár (1858-1927) katolikus pap, egyházi író, székesfehérvári püspök, a magyar keresztény-szocializmus egyik markáns képviselője, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Püspökként megáldotta az utcákon grasszáló zsidóverő különítményeseket, főpapként legitimálta az erőszakot és az antiszemitizmust. Ő harcolta ki a Numerus Clausus zsidó kvótáját.








10. Nagy Ferenc (1903-1979) kisgazdapárti politikus, a Független Kisgazda és Földmunkás és Polgári Párt elnöke, miniszterelnök. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com több, így a „Nagy Ferenc miniszterelnök moszkvai látogatása” c. szerkesztés is részletesebben is foglalkozik.









11. Ifj. Andrássy Gyula gróf (1860-1929) jogász, szakíró, pártvezető, politikus a Monarchia utolsó külügyminisztere, Id. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök fia. Államtudománnyal és történelemmel is foglalkozott, jelentős címertani tevékenységet is kifejtett.










12. gróf Apponyi Albert (1846-1933) eredetileg jogász, aki már gyerek korában tökéletesen megtanulta a nyugat európai nyelveket. Nagybirtokos, politikus, miniszter, belső titkos tanácsos, az MTA tagja. A párizsi békekonferencián (1920) a magyar küldöttség vezetője. A magyar békeküldöttség élén 1920. febr. 7-én érkezett Párizsba, s febr. 16-án mondta el a „Legfelsőbb Tanács” előtt híres beszédét. A beszéd „ötnegyed órán” át tartott, amelyet Apponyi franciául és angolul mondott el, és olasz nyelven is összefoglalt (beszéde az interneten is megtalálható: „Apponyi védőbeszéde” címmel). Különböző - elsősorban magyarországi - egyetemek tudósok, politikai csoportosulások ötször jelölték Nobel-díjra, ám azt nem nyerte el.




13. Rajk László (1909-1949 ) kommunista politikus, belügy, majd külügyminiszter. Székely csizmadiamester fiaként született. Testvére Rajk Endre, nyilas államtitkár. A testvérek életét Duncan Shiels „A Rajk fivérek” a Vince Kiadó 2007-ben megjelent könyvében dolgozta fel. A könyvet az olvasó figyelmébe ajánlom. Rajk László 1929-től a Bp.-i Tud. Egyetem bölcsész karának magyar-francia szakán tanult, de tanulmányait nem fejezte be. 1930-ban sodródott a baloldali, illegális kommunista mozgalomhoz. 1931-ben a KIMSZ (Kommunista Ifjúmunkás Szövetség) és a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) tagja lett. Rajk részt vett a spanyolországi polgárháborúban, annak veresége után Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben hazatért és Földi Júlia- későbbi felesége - lakásán bujkált. Rövidesen letartóztatták és internálták. 1944 őszén a „Béke Párt” (valójában a KMP más néven) titkára lett, később a „Magyar Front” egyik vezetője. 1944 dec.-ben a nyilasok Sopronkőhidára, majd onnan német területre hurcolták. Bátyja Endre - nyilas államtitkár közbenjárására szabadon engedték. A második világháború után 1946. márciusától belügyminiszter. „Kemény vonalas politikuskén a Rendőrség Államvédelmi Osztályának létrehozása (ÁVO) is nevéhez köthető. Később a belügy éléről - már „leszálló ágon” a külügyminisztérium élére került. Rákosi őt „szemelte ki”, hogy az akkori sztálini politikának megfelelően Tító magyarországi ügynökének. Ezért 1949. május 30-án - egyik óráról a másikra - letartóztatták. Farkas Mihály és Kádár János is vallatta, arra próbálták rábírni, hogy a „párt érdekében” vállalja el a terhére rótt cselekményeket. Rajk mindezt megtette. A per vádiratát - amely hemzsegett a Jugoszlávia elleni kirohanásoktól, állítólag maga Rákosi állította össze és Sztálin is jóváhagyta. A koncepció kimunkálásában - a koholt vádak összetákolásában a szovjet Fjodor Bjelkin altábornagy is részt vett. Rajk pere nyilvános volt, a rádió is közvetítette, amit tizenegy évesen ha tehettem hallgattam. A Népbíróság 1949. szept. 24-én „népellenes” bűntett és „hűtlenség” elkövetése címén halálra ítélte. Az ítéletet 1949. okt. 15-én végrehajtották. Rajkot - jóval Sztálin halála után - 1955. júliusában - amúgy nyögve nyelősen - rehabilitálták.
Nyilvános újratemetésére 1956. okt. 6-án a Kerepesi temetőben került sor. Magam is emlékszem a két szónok Apró Antal és Dr. Münnich Ferenc fogadkozására, amely szerint ilyen többé nem fordulhat elő. Emlékeztetem az olvasót, hogy Nagy Imrét ugyancsak koncepciós perben 1958. nyarán akasztották fel.


14. Kliment Jefremovics Vorosilov (1881-1969) orosz nemzetiségű lakatosból lett marsall, szovjet politikus, katona. Sztálin hűséges „tanítványa” Életével a www.historiamozaik.blogspot.com több, így a „Sztálin beáldozza Buharint” c. szerkesztés is részletesebben is foglalkozik.











15. gróf Teleki Pál (1879-1941) politikus, tudós, két alkalommal az ország miniszterelnöke. Életével a www.historiamozaik.blogspot.com az „Öngyilkosság a Sándor palotában” c.szerkesztés szövegmagyarázata részletesen is foglalkozik.










Forrás:   Internet-wikipedia

Szerkesztette:
Dr. Temesvári Tibor

2012. július

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Legegyszerűbben a Név/URL cím használatával szólhat hozzá!